Tegnap írta a Blogtérben:

2005-12-02 15:40:06

Mint Himnuszban a balsors

   Szinte érezhető, ahogy december 5-e, a kettős állampolgárságról tartott tavalyi népszavazás egyéves évfordulója közeledtével vibrálni kezd a magyar nemzetpolitikai légtér. A határon túli hivatásos magyarok majd egy látványos mozdulattal feltépik hegedni eddig se nagyon hagyott sebeiket, jaj mi szörnyű, hogy nem kellünk nekik, a határon belüli szélsőjobb majd öklét rázza, tüntet, trianonozik és nemnemsoházik, a kormány mindezt megelőzendő már el is fogadta a határon túli magyarok közjogi státusáról szóló előterjesztést, miközben a kisebbik koalíciós partner fenntart, semmi szükség a szépészeti célú alkotmánymódosításra, a Fidesz szerint pedig a kormány porhint és kárment az évforduló közeledte miatt. Az MDF a Nemzeti Együvé Tartozás Napjának nyilváníttatná a nemzeti megosztottság napját, ezt az MSZP nem fogja megszavazni, mondja az Országgyűlés elnöke szép frázisok kíséretében. 

   Beszéljünk világosan. A magyar politikai baloldal semmilyen körülmények között nem fogja támogatni a határon túliak kettős állampolgárságát, mert (erről ugyan hivatalosan kevés szó esik) teljesen nyilvánvaló, hogy még bizonyos lakhatási megszorítások esetében is az állampolgárság mellé igen könnyen megszerezhető lenne a szavazati jog (formális befogadási nyilatkozat és lakcímbejelentés), és pontosan tudható az is, hogy a határon túliak körében a magyar nemzeti-polgári oldalnak sokkal-sokkal nagyobb a támogatottsága, mint a szocialista-liberálisnak. Mivel pedig a választások 2002-ben igen szoros eredménnyel zárultak, és mivel várhatóan nem lesz döntő különbség a két oldal között 2006-ban sem, így jogos a feltételezés, hogy a későbbiekben akár néhányszor tízezer határon túli szavazó eldönthetné a választások kimenetelét, sőt, hosszabb távon, ha a formálisan bejelentkezettek száma elérné a százezres nagyságrendet (és ennek nagy lenne az esélye, hiszen csak mozgalmat kell indítani a polgári körökben, hogy minden család fogadjon be névleg egy erdélyit vagy kárpátaljait), akkor a jobboldali szavazóbázis annyira megnövekedne, hogy a Fidesz nemcsak évtizedekre bebetonozhatná magát a kormánypozícióba, hanem még a kétharmados többséget is megszerezhetné a parlamentben, és ezzel „örök időkre” kuss-helyzetbe szoríthatná az MSZP-t és az SZDSZ-t.

   Legalább ennyire világos az is, hogy a jobboldal ugyan látványosan kiállt a kettős állampolgárság intézménye mellett, ám kétség kívül pontosan tudják azt is (lásd Kövér „elszólását” Zentán), hogy erőltetésével, folyamatos tematizálásával országon belül már nem tudnak új szavazókat szerezni. A biztos baloldali választók ezzel a fogással semmiképpen nem csábíthatók át, eleve más a nemzetfelfogásuk, továbbá pártjuk állásfoglalásához is igazodnak (és sokan nyilván átlátják a jobboldali túlsúly fentebb vázolt veszélyét). Az ingadozók, mutatta a tavalyi decemberi népszavazás, egyáltalán nem ugranak erre a témára. Maradnának a biztos jobboldali választók, de a kettős állampolgárság folytonos emlegetése még az ő köreikben sem feltétlenül nyerő. Ugyanis nem nehéz belátni, hogy a legnemzetibb érzelműeknek és a határon túliakért őszinte felelősséget érzőknek is lassan tele van már a töke ezzel az egésszel, nehogy már a vajdasági, erdélyi, kárpátaljai, szlovákiai váteszek követelőzzenek itten; elegük van abból is, hogy mást sem hallanak, csak azt, hogy az odaátra juttatott nehéz milliókból szinte semmi jó nem születik, elsikkasztják, felélik, elszámlázzák, aztán újra tartják a markukat és hisztériáznak, ha keveset kaptak. A jóérzésűek szívesen odaadták volna a kisujjukat, de a határon túlról a karjukat követelik. És nemigen lehet híveket szerezni mostanság a kettős állampolgárság kilátásba helyezésével még a kemény magban sem: az rendben van, hogy lehet belőle balhét csinálni, de ez az ő balhéjuk, kicsit trianonozunk, tizenötmilliózunk, nemnemsoházunk, aztán hazamegyünk a jó kis melegbe, kikapjuk a frigóból a sört, benyomjuk a tévét, esszük a húst, elvagyunk, ide ugyan ne jöjjenek betelepülők, akik majd hoznák magukkal a szerb, román, ukrán retyerutyát, a félvérű és idegenvérű családtagokat. Csak felhígul ezzel a mélymagyar mag, legyünk hát inkább óvatosak – így okoskodhatnak a nagyonnemzeti nagyonjobbak.

   Mindebből az következik, hogy saját jól felfogott érdekét tartva szem előtt a választások közeledtével a Fidesznél is lekerülhet a napirendről a kettős állampolgárság túlfűtött szorgalmazása, az MSZP pedig saját homályos nemzetfelfogása kontrasztosabbá tételével próbál elterelni: ezt szolgálja a külhoniaknak adandó speckó magyar személyi, erre való a nemzeti vízum, a Szülőföld Alap - és most a nemzetfogalom újradefiniálására tett alkotmánymódosító javaslat.

   Lehet kérem rágódni az új csontokon! Eközben a kettős állampolgárság fokozatosan átkerül az emlegetés szintjére, még évtizedekig ekként fog élni a magyar köztudatban, valahogy olyasformán, mint a II: világháborúból való kiugrási kísérlet. Szép lett volna, de nem sikerült.

   Az is lehet, hogy mi, vagyis azok a határon túliak, akik nem a magyarságunk mikrofonba mondásából és nyilatkozatba írásából élünk, jól járnánk ezzel a szimbolikus alkotmányba foglalással.

   Ha már a Himnuszban benne van a balsors, akkor miért ne lenne az Alkotmányban benne a határon túli magyarság?